Mi az Aikido?
A múltban az emberek világszerte különböző fegyverekkel, karddal, lándzsával harcoltak ellenségeik ellen. Ha nem volt kéznél semmilyen fegyver, többnyire birkóztak, vagy az öklüket használták. A küzdelem ezen módjai többé-kevésbé mindenhol megegyeztek mindaddig, amíg fel nem találták a lőfegyvereket, s ezzel alapvetően megváltoztatták a hadviselés jellegét. A portugálok 1543-ban hozták az első puskákat Japánba, aminek hatására a japán harcosok hamar elkezdtek maguknak saját fegyvereket gyártani. 1590-re már a legtöbb háborúban használtak lőfegyvereket, amelyek sokkal hatékonyabbnak bizonyultak a hagyományos fegyvereknél; széleskörű elterjedésüket pedig csupán az korlátozta, hogy viszonylag keveset készítettek belőlük. 1600 körül Japánban, az uralkodó Tokugawa klánnak sikerült egy, a szamurájok uralmán alapuló rendszert kiépíteni. Hatalmuk megszilárdításának érdekében - a külvilággal való érintkezés mellett - a puskák gyártását és használatát is törvényen kívül helyezték. A törvény helyet adott annak, hogy a lőfegyver nélküli harc módszerei még körülbelül 250 éven keresztül tovább fejlődjenek, miközben Európában, mint a küzdelem legfőbb eszközére, a lőfegyverek fejlesztésére fektették a hangsúlyt.
1800 után Európa hozzákezdett Kína gyarmatosításához, kevés figyelmet fordítva Japán-ra, Kínához mérve elenyésző területe miatt. Az Egyesült Államok a gyarmatosítás egyik lehetőségeként Japánt akarta Kínába vezető kapunak használni. 1860 körül az amerikai flotta partraszállt Japánban és egy kikötő átadására kényszerítette a seregeket. Mivel az európai országok is kikötnek, szerették volna használni Japánt, az a veszély fenyegetett, hogy az ország Kínához hasonlóan hamarosan gyarmati sorba kerül. Japán elhatározta tehát, hogy erõs hadsereget állít fel, amellyel megvédheti területét Amerikától és Európától. A kardviselést betiltották, és a hadsereg megkezdte a lőfegyverek használatát.
A kardvívás hagyományait őrző szamurájcsaládok nehezen fogadták el a tilalmat, és valamilyen módon igyekeztek megőrizni a tudományukat. Egyik megoldásként a hagyományokat sporttá alakították át. Így jött létre a judo, a kendo és később a karate. Az egyetemisták támogatták a harcművészetek ezen sporttá vált ágazatait. Azokat a stílusokat, amelyek nem akarták követni ezt a sport felé mutató utat, azokat kobudonak vagy jujitsunak nevezték. A jujitsu stílusok egyike volt a Daitoryu Jujitsu, amely az Aikido tehnikai bázisát adja. Fontos megemlíteni, hogy a judo és a karate olyan harcművészetekből alakultak ki, melyekben nem használtak kardot. Ugyan a kendo kardtechnikákon alapul, de a mai napig sportszerepet tölt be. A Daitoryu Jujitsut olyan ember hozta létre, aki mesteri szinten bánt a karddal, s a kardvívásban szerzett tudására alapozva fejlesztette ki pusztakezes technikáit. Ez az oka annak, hogy a Daitoryu Jujitsu technikák alapjában különböznek a judo és a karate technikáktól, és sokkal inkább a kendóra emlékeztetnek.
A gyakorlás során a Daitoryu Jujitsu eredeti - a kardvívásból jövő - gyökerei visszaszorultak, és a hangsúly az utcai harcra helyeződött át. A második világháború utáni a közvélemény úgy tartotta, Japánnak nem szabad háborúba bocsátkoznia, és hasonlóan, az embereknek sem szabadna sem kardot, sem lőfegyvert viselniük. Azt gyakorolták, hogyan lehetne az utcai harcokat fegyver nélkül, esetleg csak bottal vagy késsel megvívni. Ez a helyzet hívta életre az Aikido fogalmát. Az Aikido lényege, hogy miképpen irányítsunk erőszakmentesen bármilyen helyzetet, megfelelt annak a szemléletnek, ami 1960 után Amerikában és Európában is elterjedőben volt, s ami miatt egyre többen támogatták az Aikido új gondolkodásmódját.
Ez a gondolkodásmód elvezetett az önvédelem fogalmáig. Mi az önvédelem? Támadás és védekezés között nincs különbség. Ha valaki egy bizonyos módon lép fel a másik emberrel szemben, azt támadásnak hívjuk, ha a másik teszi ugyanezt, az védekezés. A védekezés csak akkor megengedett, ha megtámadják az embert. Ha a támadás pusztakezes, meg lehet várni magát a támadást, és csak azután lehet fellépni ellene. Ha viszont mindez lőfegyverrel, vagy más kifinomult fegyverrel történik, szinte már lehetetlen a támadás megkezdése után védekezni. Lőni kell, mielõtt lelőnek.
Ekkor válik fontossá a másik fél szándékának ismerete. Ha valakinek pisztolya van, a rendőr is támadó szándékot feltételez és azonnal felszólítja, hogy dobja el a fegyvert és emelje fel mindkét kezét. De mit csináljon a rendõr, ha sötét van? Meglehet, arra kényszerül, hogy lőjön, mielõtt a másik lőhetne. Innentől viszont felmerül a kérdés, hogy jól mérte-e fel a helyzetet.
A helyzet még bonyolultabb, mikor országok közötti támadásról és védekezésről van szó. Ha egy országot támadás ér és nem tudja, az honnan érkezett, az ország feltételezheti, hogy épp egy ellenséges országból érkezett, és védekezésként megtámadhatja azt az országot. Két ember között ezt bosszúnak nevezik és törvények vannak ellene. Mivel a bűnözőket a kormány megbünteti, az áldozatoknak nem kell bosszút állniuk. Az országok fölött nem áll semmilyen felsőbb hatalom, így a bosszú megengedett. Nem mindig könnyű tehát elkülöníteni a bosszút és a védekezést. A probléma abból fakad, hogy a támadás, a bosszú és a védekezés, ugyanazt a cselekedetet takarja - és csak felfogás kérdése az egész.
Az Aikido alapjában véve egy új filozófiát jelenít meg. Az Aikidonak nem kell önvédelemnek lennie, hiszen a védekezés ugyanaz, mint a támadás. Az Aikido azt mutatja meg, hogyan teremtsünk olyan helyzetet, amelyben nehéz, vagy éppen fölösleges megtámadni. Ha nem támadnak meg, nem szükséges védekezni. Úgy gondolom, csak így tudunk békében élni.
- Kenjiro Yoshigasaki (Doshu) -